Cecelia Ahern: Lantmadár

Laura a nagyvilágtól elzárva él Írország délnyugati részén, a hegyek közt, harmóniában a természettel. Egy nyári napon azonban összetalálkozik az erdőben Solomonnal, és élete egy csapásra megváltozik. A sármos férfi egy dokumentumfilmes forgatócsoport tagja. A háromfős kis csapat éppen következő filmjéhez keres témát, Laura pedig egyből felkelti az érdeklődésüket. A lány ugyanis lenyűgöző képességgel rendelkezik: úgy tudja utánozni a hangokat, mint senki más – senki, csak az ausztrál lantmadár.

Laura egy új élet reményében a stábbal tart Dublinba, ahol nem csupán a nagyváros zajos nyüzsgése robban be a mindennapjaiba egyik pillanatról a másikra, de a 21. század is, a közösségi média, a tévé és a tehetségkutató műsorok pozitívumaival és árnyoldalaival egyaránt.

Cecelia Ahern legújabb regénye elgondolkodtató, szívmelengető szerelmi történet a mindenkiben ott lakozó szabadságvágyról és a világ zaja mögött megbúvó a csendről.

Életem második Cecelia Ahern regénye, ami talán még jobban tetszett, mint az előző.

Cecelia Ahern első regénye a PS I Love You volt, azaz az Utóirat, Szeretlek, ami 2004-ben jelent meg. Ugyanebben az évben debütált a Love, Rosie, ami Magyarországon az Ahol a szivárvány véget ér címen vált ismertté. Nemzetközi szinten, összesen 25 millió példány jelent meg az írónő könyveiből, ezek 40 országban és 30 nyelven lelhetőek fel. Ha többet szeretnétek tudni az írónőről, akkor itt megtehetitek.

Miért ne lehetnének az emberek egyszerűen csak nagyon jók valamiben?
Miért kell a legjobbnak lenniük?

A történet egy beleolvasóval indít az elején, ami már az első sortól kezdve megragadta a figyelmemet. Onnantól tudtam, hogy nehéz lenne nem szeretni a történetet. És végül igazam is lett, mivel egy egyedi történetet kaptam egy érdekes gondolatvilággal. Mindezt megfűszerezte Cecelia Ahern stílusa, amit nagyon imádok, így teljes mértékben kedvenccé vált ez a könyv.

Az első oldalakon azonnal megismerkedhetünk a legtöbb karakterrel. Érdekes volt számomra, mert a különlegesebb angol neveknél néha nem tudom eldönteni, hogy nő vagy férfi az illető, és itt is így jártam: Bo és Solomon neve nagyon összekavart. Utóbbi gyorsan egyértelmű lett, szinte pár soron belül, de Bo nagyon sokáig egy homályos folt volt ebből a szempontból, hosszú ideig tartott, amíg leesett, hogy Solomon barátnője. Tehát Bo, Solomon és Rachel egy dokumentumfilmet forgatott Írországban pár évvel ezelőtt egy idős ikerpárral. A film nagyon sikeres lett, egy éven keresztül forgatták, viszont most egy temetésre igyekeztek vissza.

A lantmadár

Bo munkahelyi ártalom miatt a temetés után is forgatni szeretett volna, így eljutottak egy olyan helyre azon a birtokon, ahol az ikerpár élt és dolgozott, ahol korábban még nem jártak. Egy rejtett kunyhóra bukkantak, amiben jól láthatóan élt valaki, akivel Solomon találkozott az erdőben véletlenül. A kis csapat így találkozott Laurával, aki olyan jól tudja utánozni a hangokat, mint az ausztrál lantmadár.

A történetről nagyjából ennyit szeretnék elmondani, ez nagyon az eleje volt valójában.

Az élet olyan, amilyen, a dolgok úgy történnek, ahogy, semmi értelme analizálni, megpróbálni megváltoztatni a megváltoztathatatlant vagy megérteni a megérthetetlent.

A karakterek nagyon érdekesek voltak egytől egyig. Bo a dokumentumfilmek rendezője, és ezzel együtt egy kicsit akaratos nőszemély, aki mindenáron megpróbálja elérni, amit szeretne. Csodálom ezt a tulajdonságot az emberekben, azonban mint a legtöbb esetben, itt is van egy határ, amit nem szabad átlépni, én pedig úgy éreztem, Bo többször átlépte azt a bizonyos határvonalat. Viszont amit fontos megjegyezni, hogy ő nem akart rosszat senkinek sem szerintem. Voltak bizonyos negatív mellékhatások, de ezek nem direkt voltak, csupán a véletlen balszerencse művei voltak.

Solomon hangmérnökként dolgozik, és őt először nem tudtam hova tenni, de sokszor felidézte bennem azt a személyt, aki nekem sosem volt: egy idősebb fiútestvér. Mivel nekem nincsen bátyám, így csak elképzelni tudom, milyen lehet, ha valaki ennyire vigyáz az emberre, de valahogy hasonlóan képzeltem el, ahogy Solomon próbált vigyázni Laurára, hogyan próbált mindig békét teremteni. A személyisége szimpatikus volt, a való életben is megismerkednék vele szerintem. A családját is megismerhetjük a könyvben, akik egy üde színfoltot képviseltek szinte egytől egyig. A kapcsolat köztük erős volt, egy összetartó családot ismerhettünk meg, ami sokat alakított a férfi jellemén is.

Rachel viszonylag keveset szerepelt, ő volt a kamerása a dokumentumfilmnek. Egy kedves embert ismerhetünk meg benne, talán mondhatjuk azt is, hogy nem láttuk elégszer a könyv lapjain. Legtöbbször mintha mellékszerepet játszott volna, viszont én hamar megkedveltem, örültem neki, érdekes volt őt is látni.

A valahol jobb, mint az ismeretlen…

Az eredeti borító is csodaszép

A főszereplő pedig Laura, akit direkt hagytam utoljára. Mint a fülszöveg is említette, plusz én is leírtam, egy különleges hangutánzó képességgel rendelkezik, ami miatt Lantmadárnak kezdték el hívni az emberek. Sokszor ezekkel a hangokkal kommunikált, ezekkel adta a környezete tudtára, mit is érez, hogy fél, összezavarodott vagy hasonló. Nagyon érdekes volt látni, és az ő karakterében felfedeztem azt, amikor mi sem tudjuk, mit tegyünk, nem tudjuk, merre tartunk, és megpróbálunk kezdeni valamit, belevágunk valamibe úgy, hogy nem ismerünk minden részletet. Laura kereste az útját a világban, amiben Bo és Solomon megpróbált neki kisebb-nagyobb sikerekkel segíteni.

Az egész könyv atmoszférája érdekesnek mondható: a közösségi média és az ismertség is szóba kerül benne, megjelennek benne a rosszakarók, a média befolyásoló hatása. Nagyjából a modern kor legfőbb problémáira láthatunk benne utalásokat, és ezeknek láthatjuk a következményeit is. Egyetlen egy dolgot sajnálok a könyvvel kapcsolatban: hogy nem sikerült dedikáltatnom az írónővel, amikor kis hazánkban járt. Ha valaki érdeklődik Cecelia Ahern művei iránt, akkor bátran tudom javasolni ezt a könyvet, hiszen nagyon sok érdekfeszítő gondolatot felsorakoztat. Valamint emellett megjelenik benne az írónő személyes kis varázslata, hiszen számomra valahogy így hat az írási stílusa: mintha tényleg egy másik világba repítene a történetével.

Együtt kell változni a változással.